Máté az ablaknál ült, még a bátyjától rámaradt, elnyűtt íróasztalnál, ami a tetőtéri szoba falának volt nyomva. Gondolta befejezi a matekházit, mielőtt megjön, mert tudta, miután beszéltek, úgysem bír már csinálni semmit. Ez a legtöbbször így volt, amikor találkoztak, de ma különösen igaz. Régóta készült erre és remélte, hogy semmi sem fog megváltozni köztük - illetve egyvalami mégis.

De hiába koncentrált, egy x-et sem tudott kiszámolni. Újra meg újra azon kapta magát, hogy kifelé nézeget, hátha megpillantja piros dzsekijét, amit szinte csak ünnepnapokon vett le. Sokszor heccelte vele, hogy ha ennyit hordja, előbb-utóbb rárohad; meg ha temetni is ebben fogják 85 évesen, ő biztos nem vesz fel feketét. Nagyon ideges volt. Félt, hogy tönkreteszi hármójuk kapcsolatát. Nem szerette volna, de már nem bírta tovább.

Fél éve kezdett el máshogy is érezni iránta és azóta kínlódott kényszeresen ebben a helyzetben. Szenvedett, mert tudta, hogy ezt nem szabad. Ők voltak együtt a nagy hármas, az elválaszthatatlanok és nem akarta megbántani egyiküket sem. Ő is ott volt, amikor triójuk másik két tagja először csókolózott. Barátságból hirtelen valami másba ment át kettejük kapcsolata és onnantól nagyon gyorsan történt minden. Lehet, hogy benne is ez változtatott meg valamit? Féltékeny lenne G-re?

Ilyet az ellenségének sem kívánt volna. Először azt hitte, csak átmeneti a dolog - olvasott valamit róla, hogy kábé ilyen korban szoktak beütni a hormonok és ettől teljesen be tud csavarodni az ember - de ahogy teltek a hetek, csak nem múlt el. Ha meglátta, jöttek a pillangók, felállt a szőr és ha vele beszélt, érezte, hogy a hangja varázsütésre megemelkedik. Persze nem sokkal és mások talán észre sem vették, de ő érezte. A saját testét nagyon jól ismerte és erre büszke is volt. Éppen ezért tudat alatt már az elején sejtette, hogy ebből nem fog olyan könnyen kikecmeregni, mint más problémás szitukból szokott, de inkább magára erőltette a gondolatot, hogy amilyen hirtelen jött az egész, úgy meg is szűnhet.

De nem így lett. Nem így lett és ahogy telt az idő, újabb és újabb haditervekkel állt elő a helyzet kezelésére. Az agya az élet minden területén így működött. Mindenféle helyzetben készen állt egy A-, B- és néha még egy C-tervvel is. Muszáj volt irányítania a körülötte végbemenő történéseket, mert csak így lehetett nyugodt afelől, hogy ő maga semmilyen esetben sem sérülhet. Itt sem szeretett volna. Bízott benne, hogy nem is fog, mivel az utóbbi hetekben G többször is említett komolyabb veszekedéseket kettejük között. Érdekesnek találta, hogy ennek a feszültségnek nyoma sem volt, amikor hármasban voltak. Érthető módon vegyes érzései voltak a dologgal kapcsolatban, viszont így lehetősége nyílt arra, hogy komolyabb lelkiismeret furdalás nélkül elmondhassa, hogy mi nyomja a szívét.

Végül feladta. Otthagyta a matekot meg az utcára nyíló kilátást és inkább lefeküdt. Az ágya a szemközti falnál volt. Ha besült az agya a sok tanulástól vagy sorozatnézéstől, mindig egy ugrással át tudott rá szökkenni. Most is így tett. Szívesen elnapolta volna az egészet, de tudta, hogy nincs értelme. Jobb, ha túlesik rajta. Mindenkinek. Egyébként is, lehet, hogy nem jön. Ha megint befogták otthon, esélytelen, hogy elszabaduljon.

Az új csengő szokatlan, de annál visítósabb hangjára ébredt. Sosem tartott neki sokáig, hogy kimenjen az álom a szeméből, még reggel sem. Úgyhogy most is pillanatok alatt össze tudta szedni a gondolatait. Felkészült és reménykedett. Hallotta a mozgást odalenn, először a folyosón és az ebédlőben, aztán az előszobában, majd pedig a kapu csapódását kintről. Édesanyja hangja, bár kicsit érdes volt a 30 évnyi passzív dohányzás miatt, mindig nyugalommal töltötte el.

- A szobájában van. Menj fel nyugodtan, Andris.